Emlékképek

Nem lehet összeszedni, az ember mennyi mindent kap élete során az édesanyjától, csak kis apróságok, emlékképek, töredékek jutnak az eszembe.

Mennyire figyelt mindig arra, hogy minden ünnep igazi ünnep legyen. Születésnapomra, már ébredéskor várt az ágyam mellett kis asztalkán az ajándék, minden alkalommal kaptunk annyi valamit, ahány évesek voltunk, 6 lufit, 7 csokit, 25 kiló dinnyét vagy 30 darab sütit (ez már mostanában volt), az egész nap az ünnepeltről szólt, természetesen olyan finomságot főzött, amit csak kértünk. Egy alkalommal bolti mézes (vajas megkent) kalácsot kértem, lejárta a lábát, hogy csak nekem mézeskalácsot szerezzen (augusztusban), ami sikerült is J

Mikor cserkésztáborban voltam szülinapomon Ópusztaszeren, bár bekészített a hátizsákomba meglepetésként ajándékot, de leutazott hozzám, csak, hogy velem lehessen.

Hogy mindig késő éjjelig fent volt, és hajnalban kelt, hogy a húsvéti kalácsot, a mikulási Mikulás formájú mézeskalácsot, megsüsse, a kikészített csizmákat, húsvéti füves kosárkákat megtömje még „felnőtt” korunkban is.

Mindig ragaszkodott az ünneppé tételhez, még akkor is, ha ez heves tiltakozásba ütközött „Jaj, anya, ne fáradj, már nagyok vagyunk, milyen hülyeség…”

Az, hogy minden szilveszterkor elmeséltük, milyen izgalmas dolog történt abban az évben, hogy kisebbként le is rajzoltuk, hogy mindig lórumoztunk (szigorúan babban) és úgy általában gyermeki módon élvezte és tette élvezetessé számunkra az élet minden ünnepét.

Hogy minden születésnapon hatalmas vendégséget szervezett, sütött főzött, összehozta a nagyobb családot, hogy mindig elmesélte, ki, hogy született.

Hogy mindig elmesélt mindent akár ezredszer is, hogy ne felejtsük el, hogy mindenkiről ő tudott mindent a felmenők, a múlt történeteiből, és nagyon gondosan ügyelt arra, hogy tudjuk, kik voltak a nagyapáink, dédapáink.

Hogy soha egy rossz szót nem szólt senkire, még akkor sem, ha lett volna oka, hogy a nagymamám (az ő anyósa) szigorú nevelési módszereiben mindig őt támogatta, neki ellentmondani sosem lehetett, még ha ez neki nagyon nehéz is volt. Bár azért apró huncut ellenállásként csak megtanította nekünk a fingós dalt, amit persze nagymama előtt szigorúan tilos volt énekelni, „Ingani, fingani nem nehéz, nem kell hozzá semmi ész, csak egy kicsi légnyomás és máris kész a durranás.”

Hogy mindig mindenkihez szeretettel fordult, minden szerencsétlent meghallgatott, segített, a saját „házi” koldus bácsinak hetente kétszer reszkető kézzel készítette a tejbedarát, beszélgetett vele, azt éreztette vele, hogy kedves barát, vendég, sosem azt, hogy a terhére van, még, ha borzalmasan fáradt is volt, és jobban esett volna 10 perccel több alvás.

Hogy sosem helyezte magát előtérbe, a saját bajaival sosem terhelt másokat. Mikor elmesélte, hogy amikor mellrákja lett, az operáció utáni kemoterápiát gyakorlatilag a tanítás mellett lyukasórákban végezte, emiatt sosem hiányzott, a munkatársai közül szinte senki nem is tudott róla, a borzalmasan kimerítő kezelések után még ment, és mosolyogva lelkesedéssel, örömmel tanított.

Mikor Vilmike Panni és Balázs meghaltak, nem rendezett hisztériás nagyjelentet, hihetetlen csendben gyászolt, kapaszkodtunk egymásba mikor hajnalban kiment a Balaton partjára, és én utána mentem, sosem felejtem el, milyen csendesen mondta, meg akarja nézni, Balázst nem vetette –e partra a víz. (akkor őt még nem találták meg) Mikor másnap a Majorba lementünk a misére, és Zoltán atya megemlítette a tragédiát, milyen bátran felállt az oltár lépcsőjére, és mondta el mindenkinek, mi történt.

Emlékképek…

Mikor együtt mentünk reggel iskolába.

Mikor a titkos jelszavunkkal köszönt „ezer ötös” (a kezdőbetűink M V)

Mikor odabújtam mellé az ágyba még nagy „felnőttként” is.

Mikor énekelve ébresztett reggelente „jó reggelt, itt a tej, kótyagos a fej, olyat álmodtam az éjjel, hogy is mondjam el…”

Mikor minden kis „hülyeségen” elbőgte magát, mi meg kinevettük (és most én csinálom ugyanezt)

Mikor szeretettel emelte fel és ölelte magához Barnabást, pedig már látszott, hogy bizonytalanul tartja magát is.

Mikor fél napokat vonatozott hozzánk rendszeresen Szegedre, hogy segíteni tudjon Barnabással, és velünk legyen.

Mikor könnyek között hívott fel Simon születése után.

Mikor csendes sóhajjal jegyezte meg, „mi lesz a kis Borcsikával” hogy kiderült fiam lesz (másodjára is), de nagyon remélem, már gondoskodik róla, hogy legyen kislányunk is, kis Borcsikánk.

 

Az én anyukám.

Aki sosem volt a legdivatosabb, legszebben kisminkelt, legelőkelőbb anyuka.

Akitől nem cicomázni, „fiúzni”, flörtölni tanultunk.

Aki még hosszú idő után is pirulva mesélte, mikor apa először megpuszilta, az milyen volt.

Akivel jókat lehetett kamaszosan veszekedni, lázadni, hisztizni, hogy egy idő után belássam, mégis csak mindig mindenben neki volt igaza.

Aki megígérte, hogy sosem fog meghalni és mégis…

Nem sajnálom tőle, mert ennél szebben, tökéletesebben nem lehet elmenni. Tudom, hogy neki már nem fáj semmi, már nem aggódik, már látja milyen boldogság vár mindannyiunkra, csak nekünk kell még jó sokszor kibőgni magunkat, mert nagyon hiányzik, és addig hiányozni fog, míg nem találkozunk újból.